Népi kultúra

A cifrabunda emléke Farkaslakán

 

    Napjainkban megszűnőfélben van a természetből és a természettel élő ember életformája. Amikor a székely falvak önellátóak voltak, a foglalkozási ágak szorosan kapcsolódtak minden vidék gazdasági és társadalmi adottságaihoz.

    Farkaslaka határa dombos vidék. Ez a dimbes-dombos határ nem volt alkalmas, hogy földműveléssel eltartsa egyre szaporodó lakosságát. Az éghajlat viszonylag zord, de a domborzat sajátossága, a gazdák szakértelmével párosulva tág lehetőségeket nyújtott a juhtenyésztésnek.A farkaslakiak alapfoglalkozása a szénégetés mellett a pásztorkodás volt. A juh minden idők egyik alapélelmét és ruházatuk alapanyagát adta.

    Így alakulhatott ki a juhok finomabb bőrének felhasználásából a bunda készítése és lett a farkaslakiak számára a háziipar egyik formája, illetve többek számára megélhetési lehetőség. A faluban többen is foglalkoztak a bőrök csávázásával, kikészítésével és bundavarrással, hímzéssel. A székelység szerette díszíteni mindennapi eszközeit, ruházatát. Sohasem hivalkodóan, de gyönyörködtető módon. Az öltözet alapanyaga jó minőségű és szép volt. Tökéletes technikával és ízléssel állították össze. Ilyen volt a farkaslaki cifrabunda is.

    Ez a ruhadarab derékig érő; nő is, férfi is használta. Ujjatlan, azért nevezik lájbibundának. Egész bőrből szabták a hátat és az előket is. A bőröket teljesenhasznosítják. A széleken kiesett darabokat felhasználták sapkabélésnek.

    Az öreg Orbán Áron bácsitól hallottam – aki rég meghalt –, hogy a menyasszony staférungjából nem hiányozhatott a cifrabunda, de a fiatal legényecske is cifrabundában állott be a legények sorába. A cifrabundát a templombamenők öltötték magukra, hazatérve összehajtották, s betették a fiókos kasztenbe. Mindennapi viseletre csak az elvásottat használhatták. A múlt század elején még általános volt a divatja. Mára csak a nagyon öregek emlékeznek rá.

    A Kalóz utca felső felét sokáig Csávásdombnak nevezték, bizonyítván azt, hogy itt sok volt a szűcs („szőcs”, ahogyan Farkaslakán emlegetik őket). A XX. század első felében Farkaslakán 10 parasztszűcs is élt még a mesterségéből. Igaz, akkor még a szomszéd községek lakói is itt dolgoztattak. A bőrt maguk érlelték, ők készítették elő a munkára. A hetvenes években halt meg az utolsó bundavarró asszony: Albert (Geci) Pistáné Eszter néni. Édesapja híres bundakészítő mester volt annak idején, testvére, Berta néni is. Többen tanulták tőle inasokként a bunda hímzését. Eszter néni mondta el, hogy a szűcsök segédeket tartottak, akik számára nemcsak keresetet jelentett ez a munka, hanem így sajátították el a mesterséget. Este csak akkor mehettek a segédek vizitába, ha a mester által meghatározott számú tulipánt, vagy cifrázatot kihímezték.

    A mesterek házának, vagy a ház ereszének egyik sarkában cserezték a bőrt, ezt télen hideg helyen nem lehetett tartani. Ha leány volt a háznál s jöttek a viziták, sokszor megtörtént, hogy a tréfát szerető legények – hazafelé indulva – észrevétlenül felkavarták a cseres kádat, de gyorsan takarodtak is el, mert a cserzett bőrnek nagyon kellemetlen, orrfacsaró a bűze. Előfordult, hogy egy bőr a kádban felejtődött és túlérlelődve tönkrement. Átvitt értelemben innen származhat a „cserben maradt” mondás. A bunda alapszíne megtartotta a juhbőr fehér színét. A bőr gyapjas része a belső felén maradt. A szűcs szabta, varrta, de a cifrázást, boglározást, pitykölést inkább az asszonyok végezték. Albert István (szül. 1900) az utolsó farkaslaki szűcsnek, Jakab Mózesnek a veje így emlékezett: "Apósom a mesterségét az apjától tanulta itt a faluban. A cserzőkád télen a lakóházban, velük egy helyiségbenvolt, mert annak meleg kellett. A bundákat a környékbeli faluknak is ők varrták az anyósommal és a feleségemmel. Apósomat még én is hordoztam eleget lószekérrel a vásárokra: Korondra, Parajdra, Gyergyóba, el egészen Brassóig." Orbán Gábor (szül. 1903) is szűcscsaládból származott."Édösapám, Orbán Gáspár (szül. 1873) mészáros és szűcsmester volt. Foglalkozott bundavarrással is. A bőröket nannyó érlelte, édösanyám a kiszabott bundákat cifrázta, pitykölte. De ebbe besegítettek a szomszédokból, rokonokból a fehérnépfélék. Sokan dolgoztak, különösen tél idején volt idejük hímezni. A kész darabokat nannyó ládába rakta, apó és apám szekérrel hordták a vásárokra."

    Gönczi Gáborné, Albert Margit is farkaslaki szűcs család utóda. Nagyapja, Fancsali Gergely (szül. 1865) családja tagjai bundás szűcsök voltak. "A lakóház télen egyúttal szűcsműhely is volt. Még gyermekkoromban rendeltek egyegy férfibundát Kecsetbe is, az egyszerűbb volt, csak a széleken volt körbe koszorúzva apró szélmintával. De visszaemlékezem arra a virágos bundára, amit még nagyapámék varrtak, s mi féltve tartottuk sokáig, mert az ő munkájukat őrizte. Lájbibunda volt, fekete irhával körbeszegve. Nagyobb virágcsokor a hátán volt, alul. Elöl a gombolás mellett fehér zsinórozás díszítette, amelyet a felső felénél rozmaringleveles virágcsokor fejezett be. Elöl a két alsó sarkában is kisebb virágcsokor volt, s a pipazseb is cifrázott."

    A cifrabundát zsinórozással is díszítették a mellrészen. A kopasz irhát keskenyre vágták és a szíjat négy ágból zsinórrá fonták. A zsinórozást irhafűzéssel fogták le, egymás alatt lefelé a mellen. A zsinórhurkok az egyik szélen egyúttal gombházat is képeztek. Az ellenkező oldalon irhából sodort gombok sorakoztak.

    Hímzésre több színnek az árnyalatát használták, kedvelt volt a zöld, a bordó, néha a kék. Élénk, meleg színhangulatúak. Hímezni kezdetben festett gyapjúfonalat használtak, de ez borzolódott, utána selyemfonalat is próbáltak, végül a legjobb eredményt a fényezett hímző gyapotfonallal érték el. A legkedveltebb virágmotívumok a rózsa és a tulipán, a rozmaring és a gyöngyvirág voltak. A csokros tervezés jellemző az itteni bundára; a perem mentén indás díszítést alkalmaztak, rozmaringlevelekkel. Öreg Dénes András ma is csodálkozva emlegeti, hogy gyermekkorában a szomszéd Berta néni előrajzolás nélkül milyen gyönyörűen hímzett. Természetesen erre külön varrótűt alkalmaztak, rendszerint háromélű tű volt a használatos.

    A cifrabunda fénykora Farkaslakán lejárt. A szűcsök elfogytak, a sima bundát is csak az öregek viselik. Ma ezt a bundát nem hímezik, barnára festik.

    Kecsetben azonban lelkes, tanult emberek idejében felismerték a cifrabunda értékét. A református lelkész még a múlt század első felében kötelezte a falu lakóit, hogy abban jelenjenek meg úrvacsoravételre. A tiszteletes asszony szervezésében híres tánccsoport alakult. A férfi táncosok fehér harisnyát, csizmát és Farkaslakán varrt cifrabundát hordtak,a nők fekete és piros fonalból hímesen szőtt szoknyát és mellényt, magas nyakú inget és magas szárú fűzős cipőt. Kecseti Kaláka címen nagy hírre tettek szert, eljutottak szerepelni Budapestig.

    Tamási Árontól olvasom, és nem állhatom meg, hogy ne idézzem kis írását kivonatosan: "A Zeneakadémia nagytermében is táncolt a nép.... Délután öt órára volt hirdetve a táncos előadás. Korábban mentem, de jegyet már nem lehetett kapni. Ilyen esetre még nem emlékszem. Boldog voltam a székelyek sikerében, sőt olyan boldogan kábult, hogy jegy nélkül kerültem egy idegen páholyba, ahol a kiűzetés elől egy monoklis úr mentett meg… Amit ennek a páholynak a mélyéből és állva néztem és hallgattam végig, az még csodálatosabb történet…

    Ferenczi Zsizsi székely dalokat és egy székely balladát énekelt. Utána következett a műsor csontja és veleje: a székelyek kollektív szereplése. Ahogy hét legény és hét leány egymás kezét fogva, nagyon szép és helyes ősi szokás szerint, párosával bevonult a nagy színpadra, zúgó taps töltötte be a hatalmas termet. S amikor a hét pár után, a sor végén Bak Józsi bácsi is megjelent menyecske párjával, a tapsot már nem győzte a közönség…

    Hát szépek is voltak ezek a székely leányok, legények. Nem is elégséges az a szó, hogy szépek voltak, azt kielégítőleg csak a ruházatukra mondhatom. Ők több voltak, mint szép: az erő és az erkölcs együtt. Nemesek, póz nélküliek, igazi emberek. Csak álltak a zúgó ünneplésben: a templomban és a tavaszi napsütésben szoktak így állani. Nem hajlongottak, csak a szívükben.

    A közvetlen kapcsolat megmaradt végig: a székelyek éneke és tánca szerint, a cimbalom és a klarinét hangja szerint. Nem csodálom, mert az én könynyem is a küszöbre jött, amint felsikoltott a klarinét. Pedig én nemcsak eleget láttam és hallottam otthon ilyent, hanem Kecsetben is jártam, amikor ott, szintén a cimbalom és klarinét hangja mellett, megöltek volt egy falumbeli legényt.

    Most is megölték az igazi művészet és az igazi élet elleni közönyt, és főleg megölték a sok silány hamisítványt, amely »székely« jelző alatt a háború óta itt Pesten ágál és ront.

    Kiss István kecseti tiszteletes úr, aki tizenöt esztendeje vigyázza őket otthon, most elviheti haza a hírt, hogy győztek.Az énekkel, a táncokkal és a söprűvel egyaránt."

    Még egy kis élményem van, ami nem is vonatkozik egészen a mondanivalóhoz, de közvetett kapcsolata van a cifrabundával. Székelykeresztúron a negyvenes években osztálytársam volt Kiss Irma, a kecseti Kiss Kálmán bácsi leánya. Diákok voltunk, fiatalok, faluról városra került gyermekek. Az Irma édesapja, Kálmán bácsi falusi paraszt ember, a negyvenes években országgyűlési képviselő lett. Utazott Budapestre és Segesváron ült fel a gyorsvonat első osztályú fülkéjébe. Ruházata fekete csizma, fehér harisnya, székely ing és Farkaslakán hímzett cifrabunda volt. Ugyanabban a fülkében úri nők is utaztak, akik felháborodtak azon, hogy már mindenféle paraszt első osztályon akar utazni. Kálmán bácsi nem szólt semmit, de Kolozsváron felállt, összeütötte a csizmáját és bocsánatot kért, hogy eddig zavarta a hölgyeket, de most már leszáll, mert repülővel utazik Budapestre a parlamenti ülésre. Különben, mondta: "Kiss Kálmán országgyűlési képviselő vagyok." Hihetetlen sikere volt közöttünk az Irma elbeszélésének, talán Kálmán bácsinak, talán a székely népviseletne köszönhetően. Ma sem tudom feledni.


    
    
    

Jakab Rozália
Fejlesztő: Maxweb